Prológ

1938-at írtak naptáraink, amikor a nagy gazdasági világválság már javában tombolt, s egy új vezető kezébe került országunk. Minket, gyerekeket ez a hír nem nagyon foglalkoztatott, sőt, mondhatni, hogy egy fikarcnyi jelét sem mutattuk annak, hogy érdeklődésünket fejezzük ki iránta. A saját tégláinkból felépített várban éltünk, mint meseországban a tündérek, s ezt még a felnőtt világ sem tudta ledönteni. Lelkesen hittünk a szépben, a jóban, és abban, hogy a gonosz, valahol mélyen a Föld mélyén él, tévesen. Csak hónapok múlva jöttünk rá arra, hogy a Pokol tulajdonképpen Berlinben kezdődik, és valahol Európában végződik, legalábbis azok számára, akik nem az 'árja fajból' származtak.

Berlin egy játszótér volt számunkra, s ez akkor teljesedett ki igazán, amikor tankok kaptak helyet a város szívében. Kíváncsiságunk az egekbe hágott, a bátrabbak pedig a tankok között futkorásztak naphosszat bújócskát, vagy fogócskát játszva. Jól éreztük magunkat, s semmi nem szabta meg határainkat, viszont ezek olykor- olykor addig fajultak, hogy egy-egy katona hurcolt ki minket a járművek közül. 

A változás szele minket később érintett meg, mint a felnőtteket, s akkor sem láthatóan. Az étel és a luxus cikkek hiánya ébresztett bennünk fel egy különös érzést, mely mint egy tűz égett bennünk, s olthatatlan volt. Minden egyes nap eltűnt belőlünk valami, mely gyermeteg énünket képezte, s melyre ilyenkor nem volt szükségünk. A játszadozásaink rövidültek, s meg is szűntek, mikor édesapáinkat a frontvonalra küldték harcolni a hazáért, értünk. A nők fekete kendőkben jelezték a közeledő halált, s melynek rothadó hús illatát már éreztük is a közeli kórházakból. Komorságunkat csak tetézte, ha egy-egy szülő megcsonkítva tért haza, vagy esetleg nem is jött már vissza többé. Csak elképzelésünk volt arról, hogy mi is valójában a háború, de nekünk ez nem volt elég, látni szerettük volna, hogy mi folyik odakint, a nagyvilágban, ahonnan minket gondosan kizártak. Kirekesztettnek éreztük magunkat az életből, s ami a legfontosabb, a történelemből. Mindannyian lenni akartunk valakik, s úgy gondoltuk, hogy itt a lehetőség, megmutathatjuk, kik is vagyunk valójában, nem holmi gyerekek, kik haszontalanok a társadalomnak.

A terv készen volt, viszont azzal nem számoltunk, amit majd látni fogunk, s amin majd keresztül megyünk, mert akkor talán a bandánk fele el sem indult volna. A hely, mely szinte rátapadt a városhatárra mindannyiunk életét megváltoztatta, már amennyien maradtunk. Az a hely, ahol barátságra, szerelemre és igazi csatára találtunk, s hol volt ki megmenteni, ahol lehettünk valakik, csatamezőn kívül is. De vajon képesek leszünk megtörni a kormányt, vagy az életünk a tét? Vajon mi történik, ha hagyjuk, hogy a kis sárga csillagos emberkék felszálljanak a fekete vasparipára? Vajon tényleg ilyen a háború?